A kultúra változó és örök aspektusa

Vissza Istenhez Magazin 2. szám

Az előadás Debrecenben, a Magyar Vallásszociológiai Társaság konferenciáján hangzott el, 1998 őszén.

Ma arról fogunk beszélni, hogy egy sokak által indiai vallásként ismert vallás hogyan illeszkedik be a magyar kultúrába. Túl részletesen nem tárgyaljuk, csupán az alapelvekre térünk ki. Főleg a Kṛṣṇa-tudat, vagy eredeti nevén a gauḍīya-vaiṣṇavizmus szempontjából szeretnénk vizsgálni a jelenséget.

Mielőtt a tárgyra térünk, két megközelítésmódot ismertetünk. Az első a Kṛṣṇa-tudat alapját képező elvből indul ki, amit általában sanāthana-dharma néven ismernek. Sanātana azt jelenti, hogy örök. A Kṛṣṇa-tudat tehát nem szükségszerűen egy időhöz és helyhez (Indiához) kötött vallás, ami most újonnan került át Magyarországra. A Kṛṣṇa-tudat azon örök elveket képviseli, amit maga a sanāthana-dharma kifejezés jelent: olyan alapelv, amit minden vallásban megtalálunk; a kereszténységben vagy az iszlámban is. Mindegyikben jelen vannak az alapvető közös elvek, melyek e vallások lényegét alkotják.

A másik megközelítésnek pedig jelenlegi magyar társadalmunk, kultúránk a kiindulópontja. Röviden meghatározva, a „kultúra” szó a társadalmi-közösségi elvek, viselkedésmódok és szokások rendszerére utal. Szempontunkból ez elég fontos dolog. A Śrīmad-Bhāgavatam, a Kṛṣṇa-hívők egyik fő szentírása elmagyarázza, hogy mi a kultúra. A szanszkrit szöveg így hangzik:

   sa vai puṁsām paro dharmo
    yato bhaktir adhokṣaje
   ahaituky apratihatā
     yayātmā suprasīdati

Eszerint a kultúrának két része van. Az egyik az örök érvényű aspektus, ami az egyéneknek (a társadalom tagjainak) belső, lelki cselekvését foglalja magában. A másikat pedig azok a külső dolgok képezik, amelyek általában arra a testre, társadalomra és időre érvényesek, amelybe beleszületünk.

Mielőtt folytatnám, talán érdemes lenne egy dolgot meghatározni, azt, hogy kik vagyunk mi. Ugyanis előadásunk szempontjából ez nem elhanyagolható kérdés. A Kṛṣṇa-tudat és általában a vallásos szemlélet szerint mi lelki élőlények vagyunk, s ez az élőlény teljesen különbözik ettől a testtől. Teológiai szempontból lehet, hogy más vélemények is vannak arról, hogy mennyire lelki és mennyire testi az élőlény. A Bhagavad-gītāban, ami a hinduk és a Kṛṣṇa-hívők Bibliája, Kṛṣṇa teljesen elkülöníti a lelket a testtől, éppen úgy, ahogy a testem is teljesen különbözik attól a ruhától, amit viselek. Ugyanígy teljes mértékben, száz százalékban különbözöm én is a testemtől, e külső ruhától, géptől, amit ebben a világban használok.

Tehát a kultúra ebben a felfogásban azt jelenti, hogy hogyan tudja ez az élőlény elérni örök célját. Ez a cél az, hogy megint egység alakuljon ki köztünk és Isten között. (Itt most nem a Kṛṣṇa-tudatról beszélünk, ez a szemlélet nincs egy adott valláshoz kötve. Ahogy az előbb mondtuk, ez a kultúra belső aspektusa. A belső, s ugyanakkor a legfontosabb.) Ez egy folyamat, amely által jelenlegi helyzetünkből egy jövőbeni, tökéletes helyzet felé haladunk. Ugyanakkor eltérő körülmények közé kerülünk a világban, különböző időkben, testekben élünk, s kultúránk egy másik részét képezi az, hogyan viselkedünk, hogyan étkezünk, hogyan öltözködünk, s hogy ezek hogyan segítik legfőbb célunk elérését. Tehát a Bhāgavatam itt a kultúra e két aspektusának meghatározását adja. A belső aspektus a fő cél, a másik, a külső aspektus pedig ennek az elérésében segít bennünket.

A második aspektus tekintetében a Kṛṣṇa-tudatot egy új, illetve idegen vallásnak is tekinthetjük. Másképp nézünk ki, más ruhát viselünk, idegen nyelven, szanszkrit szövegekből idézünk. Ez valójában csak a külső aspektus. A belső viszont arra épül, hogy lelki élőlények vagyunk, s az élet célja Istent, a Legfelsőbb Személyt szolgálni. Ez a szolgálat, s később a szeretet a vallásos elvek követésével, a szentírások olvasásával, Isten szent nevének dicsőítésével, éneklésével érhető el. Ezek azok az elvek, amelyek mindenütt közösek, s amelyek sanātana, azaz örök elvek, akár Magyarországról, akár Indiáról, Olaszországról vagy Kínáról beszélünk. Az utóbbi harminc év – amióta a Kṛṣṇa-tudat átkerült Indiából, s megjelent a nyugati világban, majd az egész világon – azt bizonyította, hogy függetlenül attól, hogy Afrikában, Oroszországban, Magyarországon vagy Amerikában vagyunk, ezeket a közös elveket nagyon könnyen elfogadják. Mert nem különböznek annyira azoktól, amelyeket mindenki megtalálhat a saját kultúrájában.

A külső dolgok, például az öltözködési mód valóban más, talán ez az egyik legszembeötlőbb különbség. Felvetődik az emberben, hogy miért öltözünk ilyen lepedőkbe, miért van leborotválva a hajunk, mi ez az agyagjel a homlokunkon? Mindezek fontos dolgok, amennyiben a fő cél elérését segítik. Ugyanakkor azonban nem ez a Kṛṣṇa-tudat fő aspektusa, s nem is olyan valami, ami nagy hangsúlyt kap a gyakorlatban. Lehet, hogy akik szerzetesek, így öltöznek, viselkednek, mert ez képviseli a kultúrát, a kultúra belső, lelki oldalát, és segít annak elérésében. Ugyanakkor azonban e dolgok nem kötelezőek. A laikus világban vannak olyan gyakorló hívői a Kṛṣṇa-tudatnak, akik civil ruhában mennek dolgozni. Mérnökök, orvosok, vegyészek, egyetemisták, akik lehet, hogy nem is indiai vegetáriánus ételeket főznek, hanem magyar vegetáriánus ételeket, ugyanakkor azonban rendelkeznek e belső, örök lelki azonossággal, bár nem követik a külsőségeket.

Van azonban egy másik tényező is, ami nagyon szembeszökő ebben az országban. Amit mi magyar kultúrának hívunk, az erkölcs, a kultúra gyakorlati rendszere: mindez rohamosan változik. Amióta itt vagyok, annyi változásnak voltam a szemtanúja. Például a szóhasználat tekintetében. Lehet, hogy az általunk használt szanszkrit kifejezések újaknak hatnak, de ugyanakkor olyan szavak is elterjednek, mint pl. a „non stop”, „shop”, „nonszensz” stb. Szinte úgy használjuk beszédünkben az angol és egyéb idegen kifejezéseket, mintha azok magyar szavak lennének. A pizza és hasonlók már közönséges ennivalónak számítanak, pedig ezek sem magyarok. Sokan viselnek farmernadrágot. Lehet, hogy egy farmer kapcsolatban van a nyugattal, a XIX. századdal, a cowboyokkal, de  egyáltalán nincs  kapcsolatban a magyarokkal. De mi átvettük, s most már része lett a magyar kultúrának. Mindezzel azt szeretném hangsúlyozni, hogy a kultúra külső rétege állandóan változik, annyira, hogy tavaly azt mondta nekem egy magyar ruhatervező, hogy szerinte pár év múlva ez a lepedős viselet divat lesz Magyarországon. Ilyet még nem láttam, sem Amerikában, sem Angliában, de megeshet. Annyira változnak a kulturális állapotok, hogy a külső dolgokat nem nehéz elfogadni.

Erre jó példa Anglia. Anglia az utóbbi kétszáz évben nagyon szoros kapcsolatban állt Indiával. Ennek következtében Anglia lakosságának ma két százaléka indiai. S ha valaki ott száriban megy az utcán, senki nem fordul utána, senki nem tesz megjegyzéseket, s nem gondolják, hogy ez egy új dolog, kuriózum. Ha egy Hare Kṛṣṇás megy az utcán  (s ez most már majdnem a harmadik generáció Angliában), az sem új dolog. Amikor Magyarországon kimegyünk az utcára énekelni, mindenki megáll. Londonban viszont sokan úgy haladnak el mellettünk, mintha nem is látnának semmit, mintha nem is történne semmi. Mivel oly nagy mértékű a kultúra gyakorlati oldalának a változása, azt tapasztaljuk, hogy könnyen megy végbe ez a változás, ami most történik. S legfőképpen azért, mert az emberekben (s nemcsak a fiatalokban) nagy vágyakozás alakult ki e legfőbb dolog, a belső, lelki vallás után.

A jelenlegi kulturális helyzetben az egyensúly annyira eltolódott a külsőségek irányába, hogy ez mindenkiben hiányérzetet kelt. Az embereknek hiányzik a belső, örök lényeg, ami ott van minden vallásban, de amit nem olyan könnyű megtalálni a modern időkben. Ezért hajlandók a magyarok, számos fiatal egy olyan világban kutatni, ahol a külsőségek teljesen mások, a kultúra egyáltalán nem magyar, nem európai vagy nyugati, de elfogadják, mert úgy találják, hogy a lényeg nem hiányzik. S ezért az a 250-300 szerzetes, aki Magyarországon él, hajlandó kimenni az utcára ilyen öltözetben, még ha mások ki is nevetik őket, vagy csak viccelődnek velük, s azt kérdezik tőlük, hogy miért néznek ki így.

Mivel annyira hiányoznak a lényeges, a kultúra belső aspektusát érintő dolgok, hiányzik az útmutatás, hogy milyen irányba alakítsuk az életünket, hogy mind közelebb kerülhessünk Istenhez, a Kṛṣṇa-hívők ezért még ezeket a kulturális különbségeket is hajlandók megkockáztatni. Jelenleg nagyon kedvezően fogadják ezt Magyarországon.  Más országokban azt tapasztaltam – nem az elején, amikor 1965-ben kezdetét vette a Kṛṣṇa-tudat kibontakozása, hanem 1972 táján, amikor már nagyobb múltra tekintett vissza –, hogy az első hullám, amikor nagy kuriózumnak számítottunk, alábbhagyott, s valamelyest megszoktak bennünket. Magyarországi emlékeim között szerepel, hogy az első napokban hogyan reagáltak az emberek: volt, amikor kiálltunk az utcára, énekeltünk, s amikor éppen megálltunk beszélni, több százan gyűltek körénk, s addig hallgattak minket, ameddig beszéltünk nekik. Általában nagyon kedvesen fogadták, s nem ütköztek meg nagyon a különbségeken.

Köszönöm a figyelmüket.

Śivarāma Svāmī,

vaiṣṇava teológus, vezető lelkész